Anya hívására kimentünk kajálni. Valahogy egy falat se ment le a torkomon, és Car-nek sem volt valami fényes kedve, így ő is inkább csak turkálta a rántottát.
- Ha nem esztek legalább egy bögre kakaót igyatok!
Engedelmeskedtünk a kérésnek: mint valami robotok, úgy mentünk a hűtőhöz.
- Lányok, mi van ma veletek? - kérdezte anya rosszat sejtve.
- Áhhh... semmi, csak tegnap nagyon bevertem a fejem. - füllentettem.
- Kell orvoshoz menni?
- Na azért annyira nem vertem be. - mondtam most már vigyorogva. Valahogy egyből jobban lettem. Háát, elméletileg a nevetés mindenre gyógyír...
Megittuk a kakajót (igen, ez kakaót jelent) és elpakoltunk magunk után. Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy elkezdett esni a hó. Sőt, valószínűleg egész éjszaka eshetett, mert már legalább húsz centi volt.
- Hócsata? - néztem kérdően barátnőmre.
- Tőlem... - mondta minden lelkesedés nélkül.
- Ez egy jó ötlet! - szólt közbe anya. - Legalább levegőztök egy kicsit.
Mindketten felszaladtunk átöltözni, majd kisvártatva megjelentünk teljes harci díszben.
- Mehetünk! - szólaltam meg.
- Öhmm... kesztyűt nem akarunk venni?? - kérdezte Car.
- Háát... lehet hogy nem árt.
Tíz perc múlva már lent "szenvedtünk" a panel közös udvarán. Én egy hógolyót úgy hozzávágtam Caroline- hoz, hogy elterült a földön. Én gyanútlanul odamentem hozzá, hogy felsegítsem, erre arcon vágott egy marék hóval.
- Te állat!! Ezért most megfizetsz!! - kiabáltam röhögve miközben a hóban fetrengtem. A hócsatára lassan az egész bérház felfigyelt. Egy-két idős nénike fejcsóválva fordult vissza az ablakból, míg mások az erkélyekről biztatták valamelyikőnket, de voltak olyan gyerekek, akik kiabálva rohantak be, hogy ők is felöltözzenek, és csatlakozzanak hozzánk. Ennek köszönhetően lassan a panelban lakó összes gyerek lent volt az udvaron.
*Car szemszöge*
Jamie a 8 éves szomszéd kissrác a csata hevében tarkón dobott. Egy pillanatra elhomályosult minden, de hamar rendbe jöttem. Gondoltam visszaadom neki a kölcsönt, és egyből gyúrtam egy jókora hógolyót. El is hajítottam, megcélozva a kiskölyök mellkasát, de fölé ment. A feje tetejét se találtam el. Helyette egy pulóveres srácot találtam telibe, aki épp a szemetet vitte ki. Annyira meglepődött a találattól, hogy kis híján nekitántorodott a falnak. Botladozva odarohantam hozzá bocsánatot kérni, amire ő csak egy nem számíttal reagált és bement. Ahogy láttam öt perc múlva visszajött és bevetette magát a hógolyózó tömegbe, nem kis örömömre.
- Caroline! Caroline! Jeremy azt üzeni, hogy fuss, mert visszakapod. - tudtam, hogy nekem annyi, de legalább már tudom a srác nevét. Én ránéztem és ő eresztett egy gonosz vigyort, na erre elkezdtem rohanni és hát mivel én nagyon profi vagyok, megcsúsztam a jégen és egy baromi nagyot taknyoltam. Mindenem sajgott, a csuklómról nem is beszélve, egyszer csak Jeremy fejét láttam meg felettem egy hatalmas hógolyó kíséretében.
- Kérlek, kérlek ne dobd rám! - de szemem azért becsuktam. Nem történt semmi, kis idő múlva kinyitottam a szemem és meglepetésemre ott feküdt mellettem.
- Szóval Caroline mit adsz nekem azért, hogy életben hagytalak? - vigyorgott.
- Nem tudom... egy gyönyörű mosolyt? - mondtam és rámosolyogtam.
- Nekem tökéletesen megfelel. - időközben megmarkoltam egy adag havat.
- És bocsi, hogy ezt lehagytam...
- Mit? - nézett újra rám.
- Hát ezt! - és hozzávágtam a miniatűr hógolyót.
- Neked eléggé rossz szokásod az, hogy váratlanul "támadsz". - szólalt meg fölöttem Becca. - Ó, látom szereztél egy új barátot - itt Jeremy-re nézett. - Na, ne fetrengjetek már itt a latyakban. - mondta vigyorogva, majd a kezét nyújtotta felém és felhúzott a földről.
*Becca szemszöge*
Caroline-t már felállítottam, úgyhogy elkezdtük felcibálni a srácot is a földről. Szegényt kis híján visszaejtettem a földre, amikor bevillant egy kép. Egy gyönyörű fekete farkas képe.
- Jeremy Parsons vagyok. - mutatkozott be.
- Én Caroline Accola. - mosolygott rá barátnőm.
- Én pedig Becca Moan. - sosem szerettem a teljes nevemet használni.
- Hát, örülök, hogy megismerhettelek titeket. - nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok a hülye, de Jeremy folyamatosan Car-t bámulja. Ezek között lesz valami, érzem.
Körülnéztem az udvaron azt várva, hogy még mindig itt van a viháncoló gyereksereg, de az egész környék teljesen kihalt volt, pedig esküszöm, hogy az előbb még mindenki itt volt. Még Car és Jeremy is eltűnt, bár emlékszem, hogy itt voltak az orrom előtt. Egyedül voltam a nagy udvar közepén. Sűrű, tejfehér köd ereszkedett le, olyan, hogy az emeletes házakat is alig láttam. A szemem sarkából egy fekete alakot láttam elsuhanni. Sőt, a ködben több embert is láttam. Annak a tudatnak, hogy nem vagyok egyedül, elméletileg meg kellett volna nyugtatnia, de az én hátamon mégis a hideg futkosott, mikor rájuk néztem. Ennek ellenére én mégis közelebb mentem az egyik beszélgető csoporthoz. Az nem normális, ha egy ember kék és fekete színben pompázik, és félig áttetsző, igaz?
Ami még furcsább volt, hogy az egyikőjük kísértetiesen hasonlított az egyik idős nénire, aki alattunk lakott. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy ő már évek óta halott.
Mikor leesett, kis híja volt, hogy szívbajt kapjak. Elkezdtem futni. Azt hiszem talán a mi háztömbünk felé, de ebben nem voltam biztos. A lábam majd kicsúszott alólam a jeges beton miatt, de sikerült elérnem a bérházunk lépcsőjét. Futás közben több ismerős arcot is láttam, de a legtöbbjüket még életemben nem láttam. Mikor elrohantam mellettük szinte mindannyian felém fordultak. Hátborzongató, hideg, földöntúli tekintetük volt.
Ahogy csak tudtam, úgy rohantam fel a lépcsőn a lakásunk ajtajáig, remélve, hogy ott már nem lesznek halott emberek szellemei. A lépcsőn újabb "kellemes" meglepetés ért: találkoztam a szomszédunk lányával, aki szintén szellem volt, de ő különbözött a többiektől. Más volt a kisugárzása. Nem volt olyan fagyos a megjelenése, mint másoknak, mogyoróbarna szemei pedig vidámságról árulkodtak. Ha nem láttam volna át rajta, még azt is mondhattam volna, hogy hús-vér ember. Csak köszönt nekem, és már ment is tovább.
Beértem a szobámba, amit azonnal szellemmentes övezetnek kiáltottam ki. Miután levettem magamról a vizes ruhákat, még legalább fél órán át kuporogtam az ágyon, és próbáltam feldolgozni az eseményeket.
